A zenéről
Próza
Tolsztojnak igaza volt, a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene: támadás. Az ember, aki életét a megismerésre, a fegyelemre és a valóságra tette föl, védekezzen a zene ellen, fogja be fülét. Zene nélkül sokkal szegényebb az élet. De emberibb, keményebb, szomorúbb és értelmesebb.
Dalszöveg
Tolsztojnak igaza volt
A zene a legnagyobb kerítő
A legveszedelmesebb csábító
Szétárad, Lefegyverez
Az értelem máris szűkölni kezd
Megérint, Felkutat
Gondosan rejtett titkokat
Elcsábít, Behízeleg
Elfojtott fájdalmat felszínre vet
Kiárad, Feldúl
Tavaszi vadvízként lezúdul
Le a hegyről, Ki a földre
Dallam-medréből kilépve
Hanghullámok csapnak össze
Az értelem felett
És a törvény-ültetvényeket
A zene ritmusa mossa el
Gyönyöre megtölti a lelkeket
Kéjes dekadens érzéssel
A Zene támad, nem kegyelmez
Ha a megismert valóság fegyelmez
Fogd be a füled és védekezz
Zene nélkül az élet szegényebb
Zene nélkül az élet keményebb
Szomorúbb értelemmel teli
Ilyen értelemben emberibb